|
|
Lakosságnak
Cikkek
BÖHÖNYÉRŐL ELSZÁRMAZOTTAK TALÁLKOZÓJA
Megszületett a Böhönyéről elszármazottak találkozójának gondolata, ami egyben azt is jelentette, hogy neveket és címeket kellett felkutatni. Kb. 170 név került a birtokunkba, amihez komoly kutatómunkára volt szükség, hogy a nevekhez címeket, a lánykori nevekhez asszonyneveket rendeljünk. Áprilistól folyamatosan mentek a meghívók a címzettekhez és nagy izgalommal vártuk a visszajelzéseket. Először csak egy-egy válasz érkezett, aztán a program közeledtével minden nap többen és többen jelezték részvételi szándékukat. Végül kb. 113 vendégünk érkezett meg a nagy forróság ellenére. Ugyanilyen meleg szeretettel vártuk őket, amit ők többszörösen viszonoztak felénk. Szeretnénk megosztani Önökkel Böröndiné Németh Gabriella levelét, amit a Somogyi Hírlapba is eljuttatott, hogy ő és testvére, Németh László hogy élte meg ezt a hazalátogatást:
2015. év nyarának számomra legkedvesebb élményét szeretném megosztani Önökkel és az olvasótársaimmal. Böhönyei születésűek vagyunk, a bátyám is (85 éves) és én is (75 éves), s a 60-as évek végéig ott is éltem.
Ez év júniusában kedves meghívást kaptunk a Böhönyei Polgármesteri Hivataltól a július 18-án rendezendő „Elszármazottak találkozójára”. Nagyon örültünk mindketten, hogy
„hazalátogathatunk”, és találkozhatunk a régi barátokkal, ismerősökkel.
Bátyám Budapestről, én Kaposvárról mentem. A rendezvény helyszíne a kultúrház díszterme volt, 11.00 órai kezdettel.
A kedves fogadtatás után műsorral örvendeztettek meg bennünket. Kb. 100-110 meghívott volt jelen. A műsor a Honfoglalás című mű betétdalainak előadásával kezdődött, falubeliek színvonalas előadásában. Ezt követték a helyi költőnők, költők szülőfalujukról írt versei, élő előadásban. Ezután helyi festők településről készült képei bemutatására került sor, amelyekből ki is sorsoltak egyet. Majd Zsoldos Márta Piroska polgármester asszony szívből jövő, megható köszöntése következett, amely alatt szem nem nagyon maradt szárazon az emlékek hatása miatt. Megható mozzanat volt, amikor a faluból elszármazott katolikus lelkész áldást mondott a falura és az egybegyűltekre. Ezt követte a település fejlődését bemutató vetítés magyarázattal és falutörténettel kiegészítve. Befejezésül Radnóti Nem tudhatom című verse hangzott el. A műsort követően ebédre kaptunk meghívást, ahol kötetlen beszélgetés kezdődött barátok, iskolatársak, kortársak, ismerősök között. Számomra külön gyönyörűség volt találkozni, beszélgetni a több tucat tanítványommal, akikre máig is szeretettel emlékszem. Szeretnék ezúton is minden résztvevő nevében hálás köszönetet mondani a profi módon megszervezett találkozóért. Kiemelten köszönöm Zsoldos Márta Piroska polgármester asszony és S-né Hottó Judit könyvtáros és segítőik munkáját, fáradozását. Remélem, lesz még módunk találkozni és örülni egymásnak, ilyen remek, bensőséges, szeretetteljes találkozáskor.
Tisztelettel és köszönettel:
Böröndiné Németh Gabriella és Németh László
Az otthonról, a szülőfaluról szóló saját verseiket Hosszú Lászlóné és Szabóné Gyenese Erzsébet mondta el.
Hosszú Lászlóné gondolatai és verse a találkozóra:
Régen, ha egy ismeretlen emberrel álldogáltunk a buszra vagy vonatra várakozva, egyik személy biztosan megkérdezte a másiktól, hogy idevalósi-e. Valami módon biztosan szóba elegyedtek egymással.
Ma ez már nem így van, nem divat. Nem vagyunk kíváncsiak egymásra. Nem törődünk a közelünkben lévőkkel. Valamilyen közömbös arckifejezéssel állunk egymás mellett és gondosan ügyelünk arra, hogy véletlenül se találkozzon a tekintetünk. Miért, s mikor lettünk ilyenek? – ki tudja.
Nekem is csak most jutottak eszembe ezek a dolgok, mikor próbálok rá hangolódni a holnapi találkozóra. Mert lesz találkozó. Meg lesz tartva az ünnepség.
A békétlenkedők hiába gyújtottak tüzet, a láng nem terjedt tova. Nem sikerült elterjeszteni a rémhíreket.
A Polgármester asszony,- aki tősgyökeres Böhönyei-, és a segítői mindent megtettek, hogy széppé felejthetetlenné tegyék az ünnepet.
Este van, magam vagyok, hangosan olvasom a verset, amit az alkalomra írtam, aztán elő törnek az emlékek, sorrendet nem tartva,- gyermekkor, felnőttkor, utolsó találkozás, futva integetés egymásnak. Gondolom már a kedves ismerősök is készülődnek és hasonló gondolatokkal vannak eltelve. Lélekben már megkezdődött a találkozó elszármazottak és itthon maradottak között.
Azon is elgondolkodtam, hogy ki miért ment el, más meg miért maradt? Erre van racionális magyarázata mindenkinek, de én úgy gondolom, hogy a sorsunkat nem csak mi magunk irányítjuk. Talán csak húsz százalékban szólhatunk bele, a többit „felsőbb” hatalmak irányítják, és ez így van jól.
Nemrég hallottam egy TV műsorban valakitől, hogy mi emberek valamennyien, „jött-mentek” vagyunk ebben a világban. Születtünk, majd egyszer meghalunk. Ez a törvény, ez alól nincs kivétel, de most élünk. Ebben a létezésben mindent meg tudunk tenni. Jót, rosszat egyaránt, csak mindennek meg van az ára.
Mi holnap jót szeretnénk cselekedni, hogy szép emlék maradjon mindenkiben.
Öleljük meg majd egymást úgy mint a régi játszótársak, fújjuk le a port a régi emlékekről, és
ha szerencsénk van, elő jön az eredeti, a tiszta, őszinte, hamisságot nem tűrő érzés, az igazi kincs, a szeretet.
Ez a kincs olyan lesz, mint mikor iskolai kiránduláson, a Rinya patak medrében talált kavicsot azért csiszolgattuk, mert, értékesnek véltük azt.Ma már tudjuk, hogy valóban értékes volt, hiszen most is ott lapul az emlékek között, de holnap ezeket a kincseket szétosztjuk egymás között, méghozzá igazságosan, ahogy barátokhoz illik.
Mikor a köszöntő versemet írtam arra gondoltam, hogy ha sikerülne vele egy csepp szeretetet, szép emléket hagyni a jelenlévők szívébe, akkor nagyon boldog lennék. Igyekeztem.
A régi ház
Gondoltam megkeresem a régi házat
Hol reggelenként rigó füttyent hármat.
Ahol a kanász úgy csattogtatta ostorát,
Hogy felverte vele az út porát.
Hol kakasszóra hasadt a rózsás hajnal,
Hol a szegény emberek megbirkóztak minden bajjal.
Az a ház nem volt flancos palota,
Egyszerű embereknek volt szerény otthona.
Hatalmas almafa volt az udvaron,
Még egyszer látni akarom!
Messze van,
Hogy jutok most oda?
Egyszer valaki azt mondta, nincs lehetetlen,
Ha az ember akar, mindenhova eljuthat hamar.
Gondolatban már ott is vagyok,
A tiszta-szoba fala, hófehéren ragyog.
Konyhában a sparhelt mellett áll nagyanyám,
Jobb lenne, ha most békén hagynám,
De nem tehetem, - az időt kergetem,
Tovább- tovább, látni volna jó
Milyenre sikerült a kenyércipó.
Egyik kezéből a másikba dobja, hogy a melegét oldja.
Aztán, - asztalra kerül a fazék is.
Szemével int,- üljek le én is.
Kis tál kerül elő, s azon nyomban,
A cipók is ott sorakoznak halomban.
Bableves! A kedvencemet főzte,
Bele szagolok a fazékból kiszálló gőzbe.
A régi illatot keresem,
Nagymama csendben áll mellettem.
Nem szól semmit, hisz ő már nincsen,
Ez az emlék az én régi kincsem.
Nincs már a ház sehol,
Valahol egy kutya csahol,
Távolról harangszó hallik,
Itt már csak emlék lakik.
Rigó még füttyent hármat,
De a füttyében ott a bánat.
Múlttá vált a régi minden, a mese is miben hittem.
A hajnal most is rózsásan hasad, de az idő kereke
Egyre gyorsabban halad.
/hova/
Túl vagyunk az ünnepségen, mára ez is csak múlt idő, de boldogok vagyunk, és talán szerénytelenség nélkül mondhatjuk, hogy sikerült minden jelenlévő szívét valami módon megérinteni. Meghitt szép perceket éltünk át valamennyien.
Boldogok voltunk az Elszármazottak Találkozóján 2015.július 18.- án, Böhönyén.
Szeretettel, jó szívvel ajánlom írásomat minden kedves olvasónak.
Hosszúné Vali
Emlékeim házában
/Átdolgozott vers az elszármazottak találkozójára/
Emlékeim házába tévedtem.
Hogy hihettem, hogy elfeledtem?
Hogy elfeledtem a pillanatot
Mi lelkemben
Csillagnyomot hagyott.
Belebotlottam a múltba
Hol emlékek állnak sorba.
A csenddé lett minden.
A sok régi kincsem.
Most itt állunk szemben egymással.
Vággyal teli karnyújtással.
Ölelkezünk, mint két barát
Ki rég erre a pillanatra várt.
Megbújik bennünk az idő.
A sok-sok esztendő.
Igyekszik szépen sorban állni,
Mára már könnyebben tud várni.
Nem siet, nem rohan sehová
Mint ki az örökkévalóságot, magáénak tudná.
Ódon, régi itt már minden
Mit a magaménak hittem.
Szétmállott, elszállt a széllel.
Az idő néha kérlelt,-
- Maradjak. Nekem ad mindent.
Szemembe csillagport hintett.
Gondoltam, - sorsom meg van írva,
Mit hozzá teszek az irkafirka.
Gyermekként itt tanultam írni,
Most ide jöttem vissza sírni.
Könnyeket hullatok a porba,
Hol anyám s apám van elhantolva.
Meghatódva állok szemben veletek,
S veletek együtt én is emlékeket keresek.
Szívem ajtaját kitárva hagytam
Már tegnap éjjel.
Ajtajában szeretet virágokat szórtam széjjel.
Vigyél belőle magaddal te is egy szálat,
Vedd elő, mikor rád talál a bánat.
Gondolj szeretettel erre a napra,
De ne sírva, hanem kacagva.
/hova/
Túl vagyunk az ünnepségen, mára ez is csak múlt idő, de boldogok vagyunk, és talán szerénytelenség nélkül mondhatjuk, hogy sikerült minden jelenlévő szívét valami módon megérinteni. Meghitt szép perceket éltünk át valamennyien.
Boldogok voltunk az Elszármazottak Találkozóján 2015.július 18.- án, Böhönyén.
Szeretettel, jó szívvel ajánlom írásomat minden kedves olvasónak. Hosszúné Vali
Szabóné Gyenese Erzsébetsaját verse:
Emlékeim
Boldog gyermekkor régi szép emléke
Sok ezernyi madár zengő szép zenéje.
Ezernyi kismadár vajon hova lettél?
Boldog gyermekkorral messzire mentél.
Megpihenve a csendes éjszakába,
Lelkem rágondol a szép tájra.
Megjelenik előttem a régi falum képe,
Szívet melengető, édes szép emléke.
Gondolatom repül, gyors sas-szárnyon,
Barátaim, játszótársaim emlékét idézve;
Könny szökik mind a két szemembe.
Gondtalan gyermekkor juss az eszembe.
Szabóné Gyenese Erzsébet
A legidősebb „volt böhönyei”, Gelencsér Andorné Gizi néniaz alábbiakban fejezte ki érzéseit és köszönetét a mikrofon előtt:
Köszönet Zsoldos Márta Piroskának
Böhönyei polgármesternek és az egész testületnek
Köszönet mindazoknak, akik ma szabadnapjukat értünk feláldozva, értünk dolgoztak. Többen közülük ránk nem emlékeznek, illetve nem is ismertek. A sors kiszámíthatatlan. Van köztünk, aki még fiatalon ment el, de tudom, böhönyei gyermekkorát nem felejtette el. Országunknak Somogy az egyik legnagyobb megyéje. Itt él Böhönye népe. Aki teheti, éljen itt, ezt a földet máshol nem találja meg.
Én itt éltem 74 évet, mint kis facsemetét, itt ültettek el. Böhönyei földben nyugszanak nagyszüleim, szüleim, drága jó párom.
Hozzám a sors kegyes vagy kegyetlen – nem tudom.
A kis csemete öreg fa lett, amit más messze földbe átültettek.
Tél után jön tavasz, rügyeznek a fák,
Csicseregve röpköd a kismadár.
Hallom hangját, azt kérdezi:
Ez a fa miért szomorkodik? Miért nem rügyezik?
A kismadár nem tudja, öreg fa más földben, öregen már nem gyökerezik, gyökér nélkül már nem is rügyezik.
Az én órám már lassabban jár,
És ha egyszer megáll,
Egy nyugodt fekhely vár, nem hallom az élet zaját.
Kerül rám egy pár szál virág, ami az utolsó úton elkísér.
Sokszínű falevél, amit összehord a szél.
De ott már nyugalmam lesz,
Mert legfelül Böhönyei föld kerül fölém.
Köszönöm teremtő Atyám! Szerető családom ilyen soká éltetett.
Az öreg fának támasz kellett és messze élő családomnál találtam meg.
De visszatér abba a földbe,
Ahol még támasz nélkül élte életét,
És szép zöld volt rajta a levél.
Gelencsér Andorné Gizi néni
Mi, akik már nem böhönyei lakosok vagyunk, még gondolnak ránk, nem felejtettek el bennünket.
A Községi Könyvtár és Művelődési Ház nagytermében történt ünnepélyes fogadás mellett két kiállítást is rendeztünk e napra, amely még szeptember 5-ig megtekinthető.
„NEM TUDHATOM, HOGY MÁSNAK E TÁJÉK MIT JELENT…” – Fotókiállítás Böhönye múltjából
Pályázatkereső
